Rákosvidék 2008 augusztus
Talán érthető és megbocsájtható, hogy a 75. születésnapját idén ünneplő Rákoskert felé lapunk rövid időn belül másodszor fordul figyelemmel. A fergeteges szabadtéri programban, melyben Kert nevű települések voltak a vendégek, polgármesterek és kulturális szakemberek, művészek találkoztak a látogatók szemében talán kicsit háttérbe szorult, futó pillantásként szerepelt egy kísérő program: a vendégek és házigazdák közös képzőművészeti kiállítása.
Mosolygó Marcell görög katolikus parochus a zártkörű megnyitó utáni kenyérszentelésen arról beszélt, hogy a kenyér ünnepe az ő számára arról is szól, hogy hogyan tudjuk a családban megtört kenyérhez hasonlóan önmagunk erejét, tehetségét is egy közösségben, annak hasznára „megtörni” megosztani. Helyben tájékozódva én arról hallottam, hogy itt Rákoskerten a helyi “közösségi kenyér” művészi kovásza leginkább a Ferenczi – Orosz házaspár, akik az idei évfordulós kiállítás rendezői is voltak. Velük ültem le egy rövid beszélgetésre a kiállító teremben.
– A Kert településekről meghívott művészek mellett önökkel együtt hét rákoskerti művész állított ki itt. Mit tudhatunk a kerti művészekről? – kérdezem elsőként Orosz Károlyt.
– Régóta ismerjük egymást. Salamon György festőművésszel például egy utcában lakunk, s vele 25-30 éves barátság köt össze. A többiekkel pedig alkalmanként futunk össze, s két-három évente állunk össze valamilyen alkalomhoz kötött csoportos kiállításra. A kerület s azon belül Rákoskert is igen gazdag művészekben. Szelepcsényi Sándor könyve igen jó “leltárt” ad rólunk, s ajánlom elolvasását a kedves olvasóknak.
– 1993-ban házasodott össze Ferenczy Zsuzsa textiltervezővel, s azóta úgy a művészeti, mint a közéleti szerepvállalásban összeforrt a nevük.
– Feleségemmel jól kiegészítjük egymást. Valóban sok közös munkánk is született. Ezekben az alkotásokban Zsuzsa a grafikuselemek megtervezője, én pedig keramikusként a szobrászi és technikai feladatok kivitelezője vagyok. Sok felkérést kapunk alkotó barátainktól kiállítások megrendezésére. E munkák száma lassan-lassan megközelíti a százat. A Zsuzsa rendezte kiállításokat úgy tűnik szeretik a kollégák.
– Mi a titka a jó kiállításrendezésnek? – fordulok Ferenczy Zsuzsához, aki a falikárpitszövés mellett festéssel, illusztrációval és rézkarccal is foglalkozik
– A humánum. Egy csoportos kiállításon például nagyon fontos, hogy egyrészt mindenkit úgy helyezzünk el, hogy értékén képviseljen a kiállított anyaga, másrészt valamilyen jól felismerhető koncepciót sugalljon.
– Mit illik tudni a most kiállító társakról?
– A kiállításon két képpel szerepel a már nem élő Nagy Miklós, képviselteti magát a nemrégen Kertre költözött, nyolcvanas éveit taposó Károlyi Ernő, aki nagyon sikeres és meghatározó alakja a magyar festészetnek. Bemutatjuk Madár Eszter tervezőgrafikust, aki attraktív képeivel időnként kirándulásokat tesz a festészetben. Kiállít Lipták György ismert grafikus művész, számtalan igényes könyv illusztrátora. A látogató Németh Ilona üvegtervező munkájával is megismerkedhet, s végül, de nem utolsó sorban Salamon György. A két utóbbi kolléga segített a rendezésben is.
– Ön egy finom, igen sok türelmet igénylő anyagnak a gobelinnek a művésze. Hogyan kötött barátságot ezzel az anyaggal?
Ösztönösen fordultam a kárpitművészethez, pedig, akkor még szövőszéket sem láttam. Szőtt gobelineket készítek, melyhez többnyire magam festem meg a gyapjút. Egy-egy munka több hónap, időnként több év alatt készül el, ezért esztétikai értékükön túl még ezért is különös értékkel bírnak. A Kerti Művelődési Háznak készített “Aranykor” című munkám fotókból és kézi rajzokból komponált vegyes technikájú montázs, melyet némi számítógépes finomítás után festővászonra nyomtattunk. Kedves emlékem, hogy az átadáskor volt olyan idős látogató, aki hajdani önmagára ismert a kompozícióba szerkesztett némely fotórészleten.
– Nem akarok indiszkrét lenni, de mi a megélhetési forrása manapság az Önökhöz hasonló művészembereknek, művészházaspároknak?
– Művészi alkotásaink eladása jelenti a bevételeink kisebb hányadát, igazán az alkalmazott iparművészeti munkák, belső és külső terek dekorációs feladati adják a megélhetésünk alapját.
Úgy érzem, a kerület büszke lehet a művészeire és az eddigi önkormányzataira. Ahogy én látom, ez a kerület szépen segíti művészeit megrendelésekkel, pályázatokkal.
– Ön hogyan vált keramikussá? – térek vissza kérdésemmel Orosz Károlyhoz
– Mások iskola után kapják kezükbe a diplomát, én más, – hosszabb utat jártam be.
Repülőgép-technikusként kezdtem a MALÉV-nál. A kézművesség mindig is érdekelt, s népművészeti illetve iparművészeti érdeklődésem vitt a fazekasság megismerése felé. Majd rátaláltam egy igen érdekes technikára, a kristálymázra, mellyel elismerést szereztem a keramikus szakmában. Feleségemmel egy időben (1997) felvettek a Magyar Alkotóművészek Egyesületébe, s azóta nevezhetjük magunkat “hivatásos” művészeknek.
Kísérletező alkatú embernek nevezném magam, aki nem szeret egymásra emlékeztető műveket alkotni, nem szeretnék kialakult stíluskeretek közé merevedni, mindig keresem az új technikákat. Kísérleteztem polarizált fénnyel és mágnessel működő mobilokkal, készítettem ötvösmunkákat, bronzszobrokat, domborművet, díszletet és reklámgrafikákat. A művészet, de különösképpen az iparművészet a kézművességből alakult ki, s többnyire a mindenkori legkorszerűbb technikákkal, a legkorszerűbb anyagokkal illik a maga világnézeti, esztétikai gondolatát megfogalmazni.
– Orosz Károly neve a kerületben nem csupán a művészi munkái miatt ismert, hanem erőteljes közéleti szerepvállalása okán is. Milyen út vezetett a 2002-es Rákoskertért Díjig?
– A rendszerváltást megelőzően nem foglalkoztam különösebben közélettel, politikával. A váltás természetesen engem is magával ragadott. A választások után találtunk rá az első konkrét helyi cselekvési lehetőségre, gyermekkorom szánkózó helyére, a Vida-dombra. Ez a terület a kilencvenes évek elején egy nagy illegális szeméttelep volt, közepét autóroncsok, kidobált bútorok borították, második világháborús katonai pásztázó reflektorok sittel beszórt gödrei vették körül. Egyrészt ezek az állapotok, másrészt a félelem, hogy az akkori privatizációs láz áldozatává válik ez a lelki szemeink előtt remek közösségi térré építhető terület, arra ösztönzött engem és barátaimat, hogy kitakarítsuk, esztétikusabbá alakítsuk a dombot.
Az akkori önkormányzati képviselőnkkel, Bukta Mihállyal, régi és új barátaimmal, családtagokkal alakítottuk meg 1991-ben a Rákoskerti Szépítő Egyletet. Ez volt a negyvenes évek óta Rákoskert első komoly közösségi összefogása. Nyolc teherautónyi szemetet szedtünk össze, hét padot állítottunk fel asztalokkal, s valakinek az az ötlete támadt, állítsunk oda egy keresztet is, hátha ezáltal nagyobb becsülete lesz a helynek. Nem sikerült megóvni a helyet, pár év alatt szétlopkodtak mindent, amit lehetett, fűrésszel estek a keresztnek. Most szögvasak védik a keresztoszlop éleit a fafűrésztől.
’92-ben Húsvétkor szerveztük meg az első, többezres közönség előtt előadott misztériumjátékot, mely Krisztus élettörténetét mutatta be.
Az egylet adta ki a kerület legelső területrészi újságját a “Kerti Levelet”, melyet többnyire a konyhánkban szerkesztettünk a barátokkal közösen. Hol havonta, hol ritkábban jelent meg. Ma újra én szerkesztem a lapot, melybe leggyakrabban a kerti intézmények jelentetik meg legaktuálisabb információikat. Azóta is kedvelem Salamon György barátom írásait, aki állandó szerzője a lapnak.
Eljött azonban annak az ideje, hogy a baráti társaság hivatalos civilszervezetté alakuljon, ennek adminisztrációs terheit azonban nem vállaltuk. Beléptünk a Ráday-féle Városvédő Egyesületbe, s mint tagszervezet működtünk tovább. Később – még jóval az Orbán Viktor által meghirdetett mozgalom előtt – 1994-ben alakítottuk meg a magunk polgári körét azzal a céllal, hogy összefogjuk a helyi közélet törekvéseit. Ekkor lettem elnöke e körnek, majd később tőlem Szelepcsényi Sándor vette át nagy örömömre az elnöki feladatokat.
A területrészi díj nagy megtiszteltetés volt számomra ugyanúgy, mint a 2006-os Haraszty István díj és a 2007-es kerületi Magyar Kultúra Napja Fődíj.
Raffay Gábor
Ádám Ferenc megnyitója 2011. október 8-án, a Rákoskerti Művelődési Házban
Kedves Vendégek!
Orosz Károly nekem már nem egyszer elmondta, hogy mennyire nem szereti a kiállítás-megnyitókon elhangzó beszédeket, mennyire unalmasnak, kényszeredettnek érzi őket. Aztán megkért engem, beszéljek a megnyitóján. Én meg ezek után döntsem el, azért kért meg, mert úgy gondolta tényleg tudok néhány jó szót szólni a művészetéről, vagy azért mert annyira ellenszenves vagyok neki, hogy ezt az amúgy is utálatos feladatot rám bízza!
Mindenesetre kikötötte: három percet beszélhetek.
Nem úgy van az, kedves Károly! Most nálam van a szó, én meg azt mondom: obstrukció! Addig beszélek, ameddig akarok!
Azért is beszélek annyit, mert nem akarom Orosz Károlyt, csak mint művészt bemutatni. Számomra – hiszen pár éve jobban is megismerhettem – Orosz Károly elsősorban ember, és amit velem csinált, annak ellenére barát. (Eddig biztosan…) Csak másodsorban művész.
És nála az, hogy milyen művész, abból következik, hogy milyen ember! (Nem minden esetben van ez így: József Attiláról, Adyról azt mesélik, rettenetesen tudtak viselkedni.) De a dolog visszafele is igaz: jelen esetben a művész műveiből is lehet következtetni az emberi tulajdonságaira.
Körülnézek ebben a kiállításban és az első gondolat, ami eszembe jut az az, hogy ezeket a műveket egy csavaros gondolkodású ember alkotta meg. Olyan csavaros, hogy első pillanatban nem is tudjuk követni. Tessék csak megtekerni azt a kart a Légcsavar kísérletek című művén! Azt várnánk ugye, hogy a propellerek arra csavarodnak, amerre a kart tekerjük. Dehogy! Van, amelyik tényleg arra indul, van amelyik meg pont az ellenkező irányba. Követhetetlen. Ne gondoljuk azonban, hogy Rodolfói trükkről van szó. Ennek is megvan a titka, logikája, nekem már elmondta, kérdezzék majd meg, hátha Önöknek is elárulja. Nagyon egyszerű magyarázata van, csak első pillantásra olyan csavaros.
Vagy nézzük meg ennek a romos görög templomnak a homlokzatát. Ebben a műben is van egy gondolati tekervény. Orosz Károly megmutatja a romlást, a világ dicsőségének elmúlását, ám mindezt olyan nemes anyag, a rozsdamentes acél segítségével, amely talán még annál a kőnél is időtállóbb, amelyből az eredeti templomot építették. Időtálló romot épít, örök figyelmeztetéssel a múlandóságra.
Itt térnék rá Orosz Károly egy kedvenc gondolatára, ő is egy kiállításmegnyitón hallotta. (Talán nem is olyan fölöslegesek ezek a verniszázsok, ha néha még megjegyezni való gondolatok is elhangzanak….) Ez pedig így hangzik: Míg az egyiptomiak bronz eszközökkel alakították a gránitot, addig korunkban gyémánt szerszámokkal faragják a hungarocellt. (Én még tovább is mennék: a kőbaltákat üreges fával fúrták ki az őskorban.)
Ő nem akar beállni a sorba, múlandó műveket létrehozni, ahogy manapság sokan teszik. Ezt példázza egész életútja. A népi fazekasságtól indult, de nem elégedett meg a kötött formákkal, először csak a kerámiaművészet egyre újabb és újabb technikáit sajátította el, maga is hozzájárulva annak a fejlődéséhez. Egyik kerámiaképén – az Apokalipszison – láthatjuk azt a kristálymázat, amelyet ő alkalmazott először. Láthatók azok a hópehelyszerű formák, amelyeket ő maga tudott először elkészíteni. Azonban már keramikusművészként mindig igyekezett a művészi kifejezésmódját minél sokszínűbbé tenni, úgy is, hogy a képzőművészet egyéb területeit is alkalmazta kerámiáiban. Láthatunk itt a mázba égetett fotót, grafikát is. De aztán itt már is be-beépít néha egy-egy motort a kerámiaképekbe. Ma pedig Orosz Károly már nem is kerámiaművész: művészeti tevékenysége annyira szerteágazó, hogy a legjobb szó rá egyszerűen a képzőművész. Ebben a kiállításban is szerepel fotó, amelynek tárgyát egy üvegpohár és egy lézer segítségével hozta létre, szerepel nagyítólencse, amelyen keresztül szó szerint szembe nézhetünk a művésszel, szerepelnek benne számítógépes grafikák, fényjáték. Művészi kifejezésmódjának technikai szükségleteihez tehát Orosz Károly a legmodernebb eszközöket, anyagokat is felhasználja. Ugyanakkor nem találunk olyan alkotását, amelynek ne lenne mély gondolati tartalma. Ez sajnos manapság sokszor nem érhető tetten a művészek munkájában.
A csavaros gondolkodással együtt jár az, ami még jellemzi művészetét: ez pedig a játékosság. Irigylésre méltó ember: úgy dolgozik, hogy közben játszik! Nem olyan távoli ez a képzőművészettől, míg ha sokan vannak olyanok, akik hajlamosak véresen komolyan venni saját művészeti tevékenységüket. Gondoljunk csak a társművészetekre! Mit csinál a színész, zenész? Ők is játszanak. Mért ne játszhatna egy képzőművész is?!
Orosz Károly számtalanszor elmondta azt is viccesebben vagy komolyan: attól, hogy ő művész, egyáltalán nem tarja magát többre, mint bármely mesterségét komolyan űző, dolgozó ember. Én meg tapasztaltam, tudom, ugyanolyan érdeklődéssel képes fordulni bármely szakma, szakember felé, ahogy a művészet új lehetőségeit kutatja. És még azt is el kell árulnom önöknek: nagyon szeretem Orosz Károly művészetét, de legalább annyira a szakácsművészetét is. Mellesleg a fűszerezés-technikája legalább olyan csavaros tud lenni, mint ahogy a képzőművészete. Mondtam én: csavaros gondolkodású ember!
Még be sem lépünk ebbe a házba, máris vele találkozunk. Szó szerint! Ugyanis az ő munkája a felirat a művelődési ház homlokzatán. Amikor nagyjából, a magam módján szeretném bemutatni Orosz Károlyt, a végén mégsem a művészetéről kell beszélnem, holott láthatták talán mennyire értékelem. Ezek a műtárgyak annyira tartalmasak, gondolattal teltek, hogy tényleg csak azért tudunk drukkolni, minél tovább közvetíthessék ezeket az elkövetkező nemzedékek számára is.
Mégis! Higgyék el, ha Orosz Károly egy alkotást sem hozott volna létre, akkor is rengeteget köszönhetnénk neki. A közösségért dolgozó ember. Lúzer mondanák rá sokan, a mai zsargon szerint: azaz eleve „vesztes”. (Ezt csak azért mondom most, mert tudom, szégyenlős! Nagyon nem szereti, ha szembe dicsérik.) Orosz Károly valóban, saját érdekeit is háttérbe szorítva, sokszor saját tennivalóit is elhalasztva, (tapasztaltam), képes arra, hogy másokért, a közért dolgozzon. Szűkebb környezete, Rákoskert is számtalan dolgot köszönhet neki. Ott volt kezdetben a polgári kör alakulásánál, egy ideig még az elnöki funkciót is magára vállalta, az első Vida-dombi ünnepségek, a kereszt állításának kezdeményezője, szervezője. Én nem is sorolom. Önök itt, ezt jobban tudják. Szerencsére környezete is elismerte munkáját a Rákoskertért-díjjal, hangsúlyozva ezeknek a tetteknek is a maradandóságát!
Én, így végén – remélem, azért nem obstruáltam itt túl sokáig – azt szeretném kérni Tőled Károly: egy pillanatig se érezd magad vesztesnek, még akkor se, ha ezzel a kiállítással, tevékenységeiddel igazából mi, nézők, ismerőseid nyertünk.
Ferenczi Zsuzsa és Orosz Károly munkásságáról
Mielőtt e sorok írásába fogtam: sokat töprengtem, gondolkoztam azon, hogy egy művészeti arculatokat bemutató katalógus egyik írásában indíthatok-e olyan gondolat-sorral, mely azonnal nem a szakmai kérdéseket boncolgatja, hanem az úgynevezett privát szférát emlegeti? Aztán rájöttem, hogy igen, lehet ezzel kezdeni, mert ennek az immár látszólagos privát és intim szférát érintő gondolatnak – igenis – vannak szakirányú, szigorúan vett szakmai következményei is. De hát miről is van szó? Arról, hogy Ferenczi Zsuzsa és Orosz Károly művészetéről szólva elöljáróban már fontosnak tartom jelezni, hogy ők ketten milyen kivételes összhangban képesek együtt dolgozni, mint házastársak. Aki hosszabb ideje figyeli a kortárs képzőművészet, iparművészet jelenségeit, folyamatait, az bizony sok ilyen típusú „munka kapcsolatnak” is érzékelője, tanúja. S épp e sorok írójának ilyesfajta sok benyomása is mondatja: mintha az ő együttműködésük más volna, mint a többi művészházaspár esetében. Sokszor tapasztaljuk ugyanis, hogy az ilyen, jellemzően hosszú távú kapcsolatban milyen sajátos és speciális belső feszültségek gerjednek, hogy ha két igazán szuverén művész-személyiség él egymás mellett, akkor ez – tulajdonképpen szinte néha szükségszerűen – milyen lelki, szakmai problémákat okoz. Persze itt is sokfajta viszonyrendszer tapasztalható, de mindig az emberi együttélés egy különleges esete, ha két alkotóművész él és dolgozik egy fedél alatt. Nos Ferenczi Zsuzsa és Orosz Károly életét és szakmai útját valamelyest megismerve az lehet az egyik megállapításunk, érzésünk, hogy ez a két – szintén- szuverén művész, akiknek nem azonos a művészeti szakmai területük, – bár sok elem össze is kapcsolja ezeket – milyen finom és kiegyensúlyozott harmóniában él és dolgozik együtt, gondosan fenntartott Budapest peremén lévő házukban.
A szemlélő számára feltűnik, hogy a szelíd szívóssággal szakmai útját építő gobelinművész Ferenczi Zsuzsa technikai problémáinak megoldásában milyen hatékonysággal tud közreműködni Károly, hogy ugyane viszonyban Ferenczi Zsuzsa meglátásai, értékítéletei milyen fontosak, Orosz Károly pályafutásában, s egyáltalán, hogy milyen folyamatosan egymást segítő, egymás szakmai, művészi problémái megoldásában fontos tanácsokat adó, dialogizáló, de nem a művészi önállóságot determináló ez a kapcsolatrendszer. S hogy ennek miben van a szakmai következménye? Abban, hogy ez az élő, intenzív és elmélyült kapcsolat, ennek folyamatossága igényesen impulzív hatású a másik művész, alkotó pályájára.
Nos Ferenczi Zsuzsa ebbe a sokszor hektikus és érzékeny szakmai közegbe épül be lassan munkáival, kevés szakmai ás személyes kapcsolattal, ám nagyobb elszántsággal, kitartással, és ha rápillantunk munkáira, azonnal látjuk: tehetséggel. Ő az-az alkotó, aki szinte minden munkáját maga szövi. Ennek hátránya, hogy bizony a rengeteg a „rabszolga-munka” (ami persze számára természetesen nem az!), a saját maga általi, alaposan megválasztott, finoman színezett gyapjú-fonalakkal történő igen igényes szövés nagyobb idő távlatban hozza meg eredményét. Előnye viszont, hogy szabadabban dolgozhat, nem kell feltétlenül egészen pontos kartont (tervet) készítenie, s már amennyire ez a műfaj engedi: szövés közben is alakíthatja, s alakítja is a megszülető művet. Feltűnő azonban, hogy milyen szép és biztos rajzok születnek a koncipiáló munka közben. Ezek autonóm rajzként is figyelmet keltőek, ugyanakkor érezni rajtuk, például sok apró részelemből való építkezésükből, fragmentumokat kiemelő megoldásaikból, hogy már nagyon is bent van a későbbi kárpit ideája. Aztán Zsuzsa 5-ös felvetéssel, sűrűn szőve hozza létre műveit, melyeknél az is feltűnő, hogy milyen sokszor születnek viszonylag nagyobb méretű művek, s hogy ezeknél minden esetben milyen biztos a kompozíció. Rajzos megoldásokat látunk gobelinjein, melyeken a természeti formák, jelenségek éppúgy érzékelhetők, mint a figura, az ember jelenléte Ha a vonalgazdagságból eredően érezni is kontrasztokat, biztosan elhatárolt felületrészeket, ezek a megoldások sohasem teszik harsánnyá munkáit, mert egészen kivételes és egyénien finom és szubtilis az a színvilág, mely jellemzi művészetét. Sohasem alkalmaz (vagy ritkán) erőteljes, harsány színeket, borongós, néha melankóliát is sugárzó tört árnyalatok megszövésére képes. Mindezzel az őt jellemző meditatív szemlélet sugárzódik át munkáin, mely érdeklődést mutat etikai kérdések iránt, nem is beszélve az emberiséget ma aktuálisan foglalkoztató egészen súlyos dimenziójú, nagy horderejű létkérdésekig. Minderre a legszuggesztívebb példa hatalmasnak számító (háromszor két méteres a mű) „Ezredvégi töredékek” című munkája, mely a világot foglalkoztató tragédiák és dilemmák mellett műve alsó harmadában megjeleníti hazája embereinek egy lehetséges – bizonnyal rezignált – lelkiállapotát. Ferenczi Zsuzsa ugyanakkor sajátos kísérletező alkat is. Motívumvilágában nagy szerepet ad ősi szimbólumoknak, ezek ikonográfiai jelentés tartalmát pontosan kidolgozva egyesíti művein, s ha mondandója úgy kívánja a meleg kárpit, egybeépül márványfelülettel is. A különböző anyagok, a „megmunkálás” különbségei azonban eredeti hatásokkal szervesülnek és válnak egységes műtárggyá. Áll ez még azokra a rézkarcokra is, melyekre ugyan ma már szinte legyint alkotójuk, mint valaha volt próbálkozásra ám míves, fegyelmezetten komponált darabok, vagyis időtállóak.
Orosz Károly, mint keramikus, mint porcelánművész sem választott könnyebb művészi érvényesülési lehetőséget. Tudjuk, hogy a magyar kerámia- és porcelánművészeti törekvések sokszínűsége és változatossága mellett milyen nehéz elismertetnie magát egy olyan alkotónak, aki saját kis boszorkány konyhájában kísérletez ki olyan folyamatokat, technológiákat, melyeknek aztán csodájára is járnak. Az ide vezető út azonban Orosz Károly esetében sem volt könnyű és egyenes ívű. Az ezermester alkatú művész pályáján azt izgalmas megfigyelnünk, hogy milyen sokféle technikában igyekezett megtalálni a törekvéseihez, alkatához, személyiségéhez leginkább illő módszereket, technológiákat, s hogy mindig képes volt valami eredeti kifejezésére. Áll azokra a kísérleteire, melyekben egyfajta mobil gondolkozásmód jeleit tapasztaljuk, s ahol még a polarizált fény alkalmazása is művészete része lesz. Szinte minden matériával remekül bánik, kezéhez igazítja a fát, a rezet, a bronzot, no és természetesen végleg megtalált anyagát, a porcelánt. Művészetének szemléleti megközelítésében alapvetőnek tűnik, hogy szinte mindig térben gondolkozik (ráadásul sokszor bonyolult térben) és így is komponál. A három dimenzió izgatja és a térbeli kifejezés hatása alá kerülünk, akár rézből, alpakkából konstruált plasztikái állnak előttünk, akár erőteljes organikus formáiból építi porcelán téralakzatait. Munkáin szerepe van az ötletnek, a gag-nek, ám ezek sosem öncélúak, hanem mindig szervesülnek az adott mű mondandójával. Sokoldalúságát mutatja, hogy még bronzból öntött érmeket is készített, melyeken szintén kitűnik munkái elegáns arányossága és például betűinek gondos megformáltsága. Ám kétségtelen, hogy Orosz Károly legeredetibb, legigényesebb műtárgy együttesét eddig porcelánból készítette és készíti, magastüzű mázakkal dolgozva kísérletezte ki egyéni, kristály mázas technológiáját. Lágy porcelánjaival síkban, térben egyaránt képes eredetit alkotni. Az a falburkolat rendszer, mely kobalt- és acélkék alaptónusú elemekből építkezik olyan művet teremtett, mely feszültséget és nyugalmat egyaránt indukál a befogadóban, miközben a technika és a megformáltság egyediségének hatása alá is kerülünk.
Orosz Károly a saját maga által kikísérletezett mázakkal, az égetés sajátos technológiájával, – hűtés közben olyan kristályok, kristály struktúrák létrehozására képes művei felületén, melyek fakturális különlegességei, mindig – még kevés fényben is – csillogó hatásúak, és munkáinak teljesen egyedi jellegzetességeit emelik ki. A gyakran öt – hét centiméter átmérőjű hópehelyszerű kristályok világszerte különlegességnek számítanak
Ferenczi Zsuzsa és Orosz Károly ugyan távol dolgozik a világ zajától, de egyre jobban figyelnünk kell művészi útjukat. Öröm tudni, hogy alkotóhelyük, a főváros XVII. kerülete értékeli eddigi munkásságuk eredményeit. Károly művészeti és közösségteremtő tevékenységéért 2002-ben Rákoskertért Díjat kapott. Rokonszenves figyelmünk, mely szól emberi habitusuknak, családszeretetüknek egyben észre kell, hogy vegye: gazdag értékű életművek vannak születőben, melynek e kiadvány is egy figyelemreméltó jelzése, állomása és dokumentuma.
Budapest, 2004. január
Feledy Balázs